Pont elég akkor megtudnom, milyen bugyi van rajtad, ha már rám tartozik.

Félek a modern jövőtől. És ez nem keverendő az újtól való félelemmel. Az újjal semmi bajom nincs, sőt, de az ujjlenyomatomat (is) viselő telefonommal igen. Nem taglalom a veszélyeit, az más, nem is érdekel most. Egyszerűen tartok attól, hogy mi lesz velünk.

A Facebookon becsekkolnak az emberek, tudjuk, hogy hol vannak, kivel és mit csinálnak. Tudjuk, hogy mit vettek fel, mivel mentek, hogy érezték magukat. Vagy érzik épp most. Kell ez? Nekem nem, köszönöm. Pont elég akkor megtudnom, milyen bugyi van rajtad, ha már rám tartozik.

Szeretek enni – de nem a készen kapott étel tucat-műanyag ízéért, hanem a főzés azon különös bája miatt, ami az igazi ízt adja az étkeknek. De kit érdekel ez ma, mikor a fiatal anyák főzni sem tudnak? Ez a fajta „modernizáció” számomra csak rövid ideig érdekes, azon felül félelmetes, és közel sem pozitív. A technika használ ki minket, dobál egyik posztról a másik profilra, nem mi őt.

Minden digitalizálva és robotizálva van. Mi meg állítólag érző lelkek vagyunk. Már manapság is több időt tölt a fiatalság a mobilját böngészve, azon keresztül csetelve, mint amennyit személyesen beszélget. Érdekes, amikor szemtől szemben kéne megszólalni, akkor eltűnik a sokat építgetett e-személyiség (létező fogalom), csak a keveset használt valós én marad. Ő meg tapasztalat híján nem tud mit kezdeni egy igéző szempárral - sem. Szomorú.

És te? Próbáltál már csendben ülni? Nem, nem a telefonoddal, nem a laptopoddal, hanem minden kütyüt kikapcsolva. Csak te és önmagad. Szomorúnak érezted és magányosnak a helyzetet? Jelentem, akkor most szembesültél a valósággal. Tényleg szomorú és magányos vagy valójában. Ne félj a csendtől, ami körülvesz. Várj egy kicsit, aztán megrohamoznak a gondolataid. Lefoglalnak, csak adj nekik lehetőséget. Számot vetsz magaddal, másokkal, helyzetekkel. Vedd észre a világot, ami körülvesz.

Ne értsetek félre, nem a haladás ellen vagyok. Bírom a kenyérpirítót, a hűtőt, a lámpát, a vezetékes vizet, a mozit (a 3D-t már utálom), az internetet, a mobilt, meg még annyi mindent. Mert ezek is újdonságnak számítottak valaha. De egyáltalán nem viseli el a lelkem sikítás nélkül, mikor magukat vezetik az autók. De tényleg. Nem csak leparkolnak helyettünk sofőr nélkül, de a Google autók már tavaly túl voltak a 300 000 önjáróként megtett mérföldön - egyetlen hiba és emberi beavatkozás nélkül. Mivel a legbizonytalanabb az emberi tényező, így azt kizárva egy sokkal biztonságosabb közlekedési eszközt kapunk. Mondják ők. Én meg hallgatok.

A statisztikákkal nem vitatkozom, mert azok tények, de próbáltál már élni statisztika szerint? Előre kiszámolt, józan észből választani magadnak ételt, italt, vagy párt? Tehát Oreo kizárva, a pálinka épp marad, mert fertőtlenít, a Jäger gyógyít, de a sörre nem sok mentség van, sem pedig életed szerelmére. Szerelem? Ugyan már, abból van a legtöbb csalódás, csak vess egy pillantást a statisztikákra. Kell ez? Nem. Biztosan nem? Ugye-ugye.

Ember akarok maradni holnap is. Ember, aki érez, cselekszik, hibázik, aki uralja a technikát, és nem fordítva - ez a kulcsa a modern dolgok és a lelkem közötti párbajnak. Nem akarok tökéleteset, mert olyan nincs. Hibákat akarok, szerethető hibákat. Meg bort.

Sent from my IPhone

/A cikkem megjelent: Kanyar magazin, Modernism, 2013.október, XXVIII. évfolyam 1.szám/