Írd meg, mert el fogod felejteni.

Az idővel tompulnak az élmények, aztán itt fogsz keseregni az ágyadban ülve -, miközben a laptop lassan átégeti a combodat -, hogy de nemrég még olyan jó sztori volt. Fejben. Régen.

Még eldöntöm, hogy az a zavaróbb, hogy ez történik, vagy az, hogy nem csak magát a megírást láttam magam előtt, hanem azt is, amikor már csendben gubózok a szobámban és halk dühvel bámulom a kijelzőt. Pedig fejben csak úgy szaladtak a szavak egymás után, mikor a saját holtpontomon túllendülve futottam előre, és izzadságom minden egyes cseppje egy kiló súlyt emelt le rólam. Megkönnyebbülést okozva estek ki belőlem a gondolatok, nyertek formát, mik gyötörnek, mik ellen vívok tusát, és ezzel együtt az is, hogyan tudom leszúrni őket. Nem kellett gondolkoznom, hogy saját magamnak fel nem tett kérdésekre tudjam a válaszokat, miközben csak magam elé nézve pakoltam a lábaimat.

Mindig rohadtul utáltam a kötelező írást. Ha jött, akkor elsöprően jött. Égett a billentyűzet, teltek a sorok és nem kellett gondolkoznom. Mint egy öreg nagypapa, aki ül a székében és mesél. Mesél átgondoltan, minden csuklás nélkül, mert már a sok év alatt letisztult benne, mit is akar mondani. Akinek minden szavának helye és ideje van. Mikor azt érzed, ú, ez... kurvára betalált.

Középiskolában a fogalmazás dolgozatok nálam úgy néztek ki, hogy 30 percig őrlődve ültem, a maradék 15 percben pedig elkopott a tollnak a hegye. Összeállt a kép és hirtelen gátját vesztve, de mégis készre formázva szakadt ki belőlem minden. Egy idő után már nem féltem, elkészülök-e óra végéig, mert tudtam, másképp képtelen vagyok írni. Egy idő után már az osztályfőnököm sem próbált írásra bírni hamarabb, mint ahogy elindult volna magától a kezem. Tudta, hogy nem véleményem nincs, hanem kulcsom az ajtajához.

Azzal nyugtatom magam, hogy ma is így zajlanak a valójában tétlen napjaim. Hogy bent formálódok, akaratlanul is ír az agyam, aztán mikor kiforrt, akkor már csak a torkom hegyén táncol, hogy valami végre kinyissa a számat és kiszaladhasson rajta. De sokszor nem jön semmi, ami elérje, ki is nyissam a számat. Csak tágra nyílt szemekkel nézem, amit nagy vívódásokkal a torkom hegyére raktam, visszabillen a lelkembe – és még mélyebbre zuhan.

Hát így írunk mi. Manapság sehogy.