Évek óta (elvétve bár, de annál stabilabban) bombáztam a környező népet a sokszor csak egy csupasz kis linkbe, máskor hosszú sorokba oltott ötleteimmel. Mind olyan robogókat takart, amikben a fővárosi közlekedésem megmentőit vizionáltam. Sajátos kis olaj-benzin szagú, szakadt-műanyag ruhájú angyalkákat, akik felsegítenek az okosan közlekedők tábor kettes szintjére.
Egyrészt sok év biciklizése alatt nem egy és nem tízezer kilométer már belém szaladt a háztömbök között, tehát nem volt ismeretlen, mit nyerek két keréken: sok időt (és pénzt), tervezhető érkezéseket, ezzel együtt mosolyt és ki nem hullott hajszálakat. Viszont hiába voltak természetesek a napi 60-70km-es tekerések, sok esetben bizony hiányzott a motorizáltság. A kettő más, nem váltja ki egyik a másikat.
Másrészt a BKV. Nos, ne firtassuk. Elmondtam mindent ezzel a három betűvel. Ilyen tömören megfogalmazni a véleményem csak akkor tudnám, ha a MÁV-ról kéne beszélnem.
Harmadrészt kellett egy indok, ami, még ha a maga irracionális szintjén is, de alátámasztja a vételt. A praktikussága megkérdőjelezhetetlen tény, de pusztán azért vennem egy robogót a biciklim mellé, mert a motorom hiányát szeretném csillapítani, úgy éreztem, luxus lenne. Viszont kapóra jött, hogy a tizenéve rendetlenkedő térdem fájásai reneszánszukat élték, ezért nem csak a futás, de már a tekerés is fájt. A BKV meg alapból fájt. Robogóval kéne menni a kórházba, hogy kivizsgáltassam végre. Nagy ötlet, jobban sántít, mint én, de nem álltam útjába.
Gyerekkorom óta aktív motorosként korlátlan, „A”-s jogsim épp akad, de mindez hiába, ha akárhogy legózok, egy rendszámos, legalább 110ccm-es taliga 300000 forinttól lesz névre írva, menetkészen. Az meg most sok.
Menjünk lejjebb köbcentiben. Otthon, vidéken mindig van egy (, vagy kettő) huszonéves, 50-es Honda szaladgálós célszerszámnak, az meg nálunk természetes, hogy minden motorral működő valaminek előbb-utóbb csengetnek, ha akarja, ha nem, hogy aztán gyermeki örömmel rakjuk műtőasztalra, és turkáljunk kedvünkre az olajban. Szóval volt miből merítenem, láttam kívül-belül már ezt a technikát, tudtam, mit bír.
Ezek után egyértelmű volt, hogy inkább egy olcsó, szervizre váró, de menthető darabot keresek, mint mások által tip-topra szerelt drágábbat. A szerelés nekem külön öröm, meg egyébként is magam akartam felkészíteni a budapesti használatra, ahol már az otthoni műhelytől távol soha nem lesz kéznél szerszám, ha valami kínja lenne. Tehát ne legyen kínja. Tehát legyen japán. Anyagi okokból maradt az ötvenes, azaz szigorúan egyszemélyes, és lehetőleg kétütemű, de igazából nem zártam ki semmit. Ennyi kritériummal estem neki a hirdetéseknek.
Két csoport rajzolódott ki:
- Az ésszerűség ceruzájával rajzolva a HondaTact/HondaDio/YamahaJog a 70-90000 forintos ársávban, tehát a kínálat első (csukott szemmel talán) vállalható darabjai,
- illetve ha a stílusra adunk, akkor a YamahaVino/HondaGiorno/SuzukiVerde. Ezekért már többet is kellett volna otthagyni: 150-180000-től horgászhattunk az igazán zavaros robogó-vizekben.
Utóbbi trió a szépségen kívül egyebet nem tud felhozni az előbbiekhez képest, mert műszakilag szinte azonosak, ahogy a koruk is, ne tévesszen meg senkit a retro külső. Szebb a csomag, ezért kívánatosabb, így magasabb az ára. Van ez így sok dologgal az életben.
Késő estére összeválogattam a siralmas felhozatalból párat, ami közül toronymagasan vezetett egy Honda Giorno. Akkor még azt gondoltam, szerencsére éjjel nem illik zavarni senkit, másnapra meg úgyis kialszom magamból, jól van ez így. Nem, nem lett jól, másnap reggel ezzel keltem. Utolsó mentőötletként még elkezdtem hitegetni magam, hogy mivel a piaci értéke alatt van, ezért biztos lopott, vagy műszakilag rom. De hát baszki, legalább menjek el megnézni, nem? Ha nem megyek el, akkor később ott mozgott volna bennem, hogy elhalasztottam. Ha elmegyek és szar, akkor legalább nyugodtan alszok majd. Tessék, indok megvan, tárcsázhatunk.
Szóval telefon után pár órával már az eladó udvarán álltam. A próbakörön, ami két sarok volt, akadt ereje, még ha végsebessége nem is sok, stabilan kanyarodott, a kormánycsapágyat rendben találtam. Itt-ott zörgött, a fékétől csak az akksija volt halottabb, cserébe berúgókarral is nagyon nehezen indult. Amikor megtette, az alapjáratot addig látta, amíg felpörgött az egekbe a szivatója miatt, később meg inkább leállt, mint bárhogy is járjon. Ettől függetlenül volt benne ígéret, amiben főleg az erősített meg, hogy gányolásnak semmilyen nyomát nem láttam. Használt, nagyszerviz előtt álló, de egyébként rendben lévő darabnak tűnt.
Megvettem, persze. Másképp poszt sem lenne.
A szomszédba áttolni is át lehet, az nem kihívás. Mivel csak kicsit döglött, nyakamba veszem vele a fél országot, hogy végül 200 km után Miskolcon álljak meg. A történet második részét ide kattintva találod!
